Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai

Egyébként Czuczor Gergely, a neves magyar költő, ki egyszersmind alapos ismertetője volt a magyar néptáncnak, meggyőzően bebizonyította, hogy ha átvételről beszélünk, átvevők csakis a tótok lehettek. Szerinte igaz ugyan, hogy némi fordulatok a friss magyarban emlékeztetnek a tót táncra: peregnek ebben is a párok, van buktatója is; de mily nagy a különbség jellemükben! Sem a tót frissre magyaros lejtéssel, sem viszont táncolni nem lehet, mert a tót dobogó, a magyar inkább lebegő, amazé dülöngő, ezé feszes, egyenes állású tánc; s minél távolabb esnek egymástól, annál kevesebb a rokonság táncaikban. Nincs rá eset, hogy a tótok szomszédságában lakó magyar köznép tót táncot is járna, de az ellenkezőre van. Ebből nem helytelenül lehet következtetni, hogy a közös figurákat a tót vette a magyartól, és nem megfordítva. Ismeretes, hogy a tótok, mint mezei munkások, drótosok, üvegesek századok óta állandóan forognak a magyarok között, tehát magyar szokások, sajátságok könnyen ragadhattak rájuk. A magyar néptánc lehető idegen elemeit nyomozva, még egy idevágó dolgot ne hagyjunk említés nélkül! Liszt Ferenc már előhoztuk művében úgy képzeli el a magyar tánc történeti kialakulását, hogy a régi magyarok az országukba települt cigányok zene béli tehetségét és fensőbbségét felhasználva, nemzeti táncukat észrevétlenül a cigány áriák felosztásához s üteméhez alkalmazták, sőt – hogy eredeti táncmozdulataikat a cigányokéival elegyítették össze egy új táncban. Ennek világosabb értelme az, hogy a magyarok mai tánca egy a cigányokéval, vagy legalább is felerészben cigány tánc. Hogy mire építi Liszt ezt az igazán merész föltevést, nem lehet megállapítani, mert művében egyetlen argumentumot se hoz elő, mellyel állítását erősítené. Csakis költői fantáziájának találmányát láthatjuk benn.