Robert Norwood: Nők, akik túlságosan szeretnek

"Jill először jött hozzám, s láttam rajta, hogy tele van kétellyel. Az élénk, aprócska nő - fején kislányos, aranyszőke fürtök - mereven ült a szék szélén, szemben velem. Minden kerekded volt rajta: az arca, párnás alakja, s legfeltűnőbben nagy, kekiszeme, amely a bekeretezett diplomáimat fürkészte a falon. Néhány kérdést tett fel a végzettségemet és a tanácsadói gyakorlatomat illetően, s aztán nyilvánvaló büszkeséggel megemlítette, hogy jogot tanult. Ezután hallgattunk egy kicsit. Lenézett karbatett kezére. - Talán jobb, ha rátérek, miért jöttem - hadarta, hogy saját lendületéből nyerjen bátorítást. - Azért jöttem el önhöz, egy pszichológushoz, mert teljesen boldogtalan vagyok. Persze, a férfiak miatt. Vagyis amiatt, ahogy én állok a férfiakkal. Valahogy mindig elüldözöm őket magamtól. Az elején minden rendben van. Járnak utánam, ahogy kell, aztán, amikor megismernek - Jill itt láthatóan megfeszült a fájdalmas mondanivalótól - akkor szétmegy az egész. Jill felnézett rám, szemében visszatartott könnyek csillogtak. Lassabban folytatta. Tudni akarom, mit csinálok rosszul, miben kell megváltoznom - és meg is akarok változni. Bármi áron. Nagyon fogok igyekezni. - Megint hadarni kezdett. - Nem arról van szó, hogy vonakodom. Egyszerűen csak nem tudom, miért van ez mindig velem. Már félel megismerkedni valakivel. Mert úgyis csak fájdalom a vége. Kezdek rettegni a férfiaktól. Megrázta a fejét, hogy csak úgy repültek ide-oda a szőke fürtjei, s hevesen magyarázta: - Nem akarom, hogy így legyen, mert nagyon magányos vagyok. A főiskolán sokat kell teljesíteni, és tanulás után dolgozom, hogy fenntartsam magam. Le is vagyok foglalva teljesen. Ezzel nincs baj, de valójában egy éve mást sem csinálok - dolgozom, tanulok, alszom. De hiányzik egy férfi az életemből."