Ross Macdonald: A wycherly család

"Esdeklő mozdulattal tartotta föl a kezét. Ez volt az első természetes mozdulata. Sherrill ott maradt hát az ágy peremén, s lassan bólintott, Phoebe hangja pedig tovább csordogált, akár az ütemét vesztett muzsika, próbálván a fejében ketyegő metronómhoz igazodni: - Mikor Merriman elment, ébren töltöttem majd' az egész éjszakát. Apa hajója aznap jött meg, olvastam a sacramentói újságban, és azt mondogattam magamban, elébe kell mennem, figyelmeztetnem kell. De nem tudtam rászánni magam. Nem tudtam volna a szemébe nézni. Fejemben a régi szörnyűségek zakatoltak, amiket három-négy esztendős koromban hallottam éjszakánként az ágyamból. Ahogy ők ketten egymást pocskondiázták. Csak ültem az ablaknál, és már hajnali három óra lehetett, bár ez nem számít, mert Scott Fitzgerald szerint a lélek sötét éjszakájában örökké hajnali három van. És a falon át, az ablakon át csakugyan hallottam, hogyan veszekszik a szegény halott anyám a szegény élő apámmal. Soha abba nem hagyták a veszekedést. Veszekedtek még aznap is, mikor az anyám meghalt. Láttam őket a képmásomat tükröző, mocskos ablakban. Meg nem mondhattam, a fejemben pörlekednek-e vagy odakinn az éjszakában, de az is lehet, hogy én voltam csupán egy elmosódó tükörkép az ablakon, és azok a zagyva szavak, kurva, őrült, megöllek, azok voltak csak valóságosak. A nevemet kezdtem mondogatni: Phoebe, Phoebe, egyre hangosabban. A görög mitológiában Diána istennőt tisztelték ezen a néven. És a hangok, íme, elenyésztek. Igen. Hogy távol tartsam őket. - Halvány félmosoly suhant át a képén, s tűnt el, ahogy az orvoshoz fordult. - Ez már tömény mágia, nem igaz? Valóban őrült lennék?
- Dehogy. Mindnyájan csinálunk olykor ilyesmit."