Stephen King: A setét torony 3. - Puszta földek 2014.

"A medve tudta, hogy ismét emberek járnak az erdőben; ő volt a vadon ura, és bár az erdő hatalmas volt, semmi fontos nem kerülhette el sokáig Mir figyelmét. Elhúzódott az újonnan érkezőktől, nem mintha félt volna, hanem mivel nem volt dolga velük, azoknak sem vele. Azután az élősködők megkezdték munkájukat, és ahogy őrülete fokozódott, úgy nőtt benne a bizonyosság, hogy ismét a Régi Nép van itt, a csapdaállítók, erdőégetők, és hamarosan elölről kezdik hajdani, ostoba gonoszságaikat. Csak mikor utolsó vackában feküdt, úgy harminc mérföldre az újonnan érkezettektől, minden hajnallal betegebben, mint előző alkonyatkor volt, akkor kezdett egyre inkább arra a meggyőződésre jutni, hogy a Régi Nép végül csak kitalált valami gonoszságot, amely beválik: a mérget.
Most nem azért jött, hogy bosszút álljon holmi vacak kis seb miatt, hanem azért, hogy széttiporja őket, mielőtt mérgük végezne vele... menet közben aztán megszűnt gondolkodni. Csak a vörös harag maradt, a feje tetején ülő dolog rozsdás nyikorgása - az a forgó valami a fülei között, amely valaha olajozott némasággal végezte a munkáját -, és a kísértetiesen kiéleződött szaglás, amely tévedhetetlenül vezette a három zarándok tábora felé.
A medve, amelynek nem Mir volt a valódi neve, hanem egész más, mozgó hegyként haladt az erdőben, mint egy loncsos, vörösbarna szemű torony. Azok a szemek láztól és őrülettől izzottak. Törött ágakkal és fenyőtűkkel koszorúzott hatalmas feje szüntelenül ide-oda lendült. Néha tompát, robbanásszerűt prüszkölt - HAAAPCI! -, mire csöpögő orrlikaiból felhőszámra távoztak a vonagló, fehér élősködők. Méteres görbe karmokban végződő mancsai fákat hasogattak. Felfelé haladt, mély nyomokat hagyva a puha, fekete földben, a fák alatt. Friss gyantától és régi  savanyú ürüléktől bűzlött."