Stephen King: A setét torony 5. - Callai farkasok

"Vaughn Eiynhart az íj helyett az egyik puskát szorongatja azok közül, amelyeket Roland tisztított meg neki. Látta, amint kelet felől az úton sorokba rendeződve közelednek a szürke lovon ülő, zöld köpenyes lovasok. Most lelassítanak. A nap fölkelt végre, ragyog álarcuk fémjén. Ezek az álarcok természetesen csupán tréfából vannak rajtuk, hiszen alattuk is csak fém rejtezik. Roland hagyta, hogy képzeletének tekintete följebb emelkedjen, újabb lovasokat keresve - például egy csapatot, amely a védtelen város felé indul. De semmit nem látott. Az egész csapat itt volt, legalábbis az ő elméjében. És ha elhiszik, amit Roland meg a Kilencven és Kilences Ka-Tét el akart hitetni velük, akkor itt-is kell lenniük. Látta a társzekereket, amelyek a város felőli oldalon sorakoztak föl, és még arra is volt ideje, hogy azt kívánja, bár alakított volna csoportokat a nyomok eltüntetésére, de természetesen így jobban fest a dolog, látszik a sietség. Látta a vízmosásokhoz, a működő és felhagyott bányákhoz és a mögöttük meghúzódó barlangokhoz vezető ösvényt. Látta, hogy az élen haladó Farkasok megfékezik lovaikat, kesztyűs kezükkel visz-szarántják vicsorgó hátasaik zabiáját. Az ő szemükkel látott, nem olyan képeket, amelyeket a meleg emberi szem alkot, hanem hidegeket, amilyenek a Magdaszínekben vannak. Látta a gyereksapkát, amelyet Francine Tavery ejtett el. Elméjének éppen úgy volt orra, mint szeme, és az megérezte a gyermekek langyos, de termékeny szagát. Valami sűrűt és zsírosat is érzett - az anyagot, amit a Farkasok az elrabolt gyermekekből nyernek ki. Elméjének éppúgy volt füle, mint orra, és hallotta - halványan - ugyanazt a kattogást és cuppogást, amit Andy hallatott, a relék, szer-vomotorok, hidraulikus pumpák és Isten tudja, még miféle szerkezetek fojtott nyüszítését."