Stephen King: A setét torony - Átfúj a szél a kulcslyukon

"A fej vöröset okádva szétrobbant, de a foszlányok még el sem érték a rácsokat és a folyosó padlóját, amikor a vörös fehérré változott. Láttam már ilyen kásás, fehér húst: az agy volt. Emberi agy.
És ekkor a Luka tarkóján tátongó, szaggatott szélű lyukból egyszer csak Ollie Ang szétment arca nézett ki rám a kígyótest végéről. Pikkelyeiből bozontos fekete szőr hajtott ki; a belsejében halódó ismeretlen erő már nem vezérelte az alakváltásokat. Mielőtt élettelenül magába roskadt volna, a megmaradt kék szem sárgára váltott, és farkasszem lett. Ezután esett össze, magával rántva a boldogtalan Stég Lukat. A haláltusáját vívó bőrember teste égett és fénylett, hullámzott és változott. Hallatszott, ahogy megpattannak az izmok, és csikorognak a helyüket változtató csontok. Kilőtt egy meztelen lábfej, szőrös manccsá változott, majd ismét emberi láb lett. Ollie Ang maradványain végső rángás futott végig, aztán mozdulatlanná dermedt. A fiú még egyre sikoltozott.
- Menj, feküdj le a szalmazsákodra - mondtam reszkető, bizonytalan hangon. - Hunyd le a szemed, és gondolj arra, hogy vége az egésznek, mert most már tényleg vége.
- Azt akarom, hogy maga itt legyen - zokogta Billy, ahogy a szalmazsákhoz támolygott. Az arca vérfoltos volt. Én is merő vér voltam, de ezt nem látta, mert a szeme már csukva volt. - Azt akarom, hogy velem legyen. Kérem szépen, uraság...
- Jövök, mihelyt lehet - mondtam. És így is történt."