Stephen King: Állattemető

"Amikor másodszor is felért a dombtetőre, felhúzta a kesztyűt, és letette a csomag mellé a szerszámokat, aztán a kerítésnek dőlve, kezét térdének támasztva, megpihent egy kicsit. Az új kvarcóra, amelyet Racheltől kapott karácsonyra, tudatta, hogy a pontos idő 2.01.
Öt percet engedélyezett magának erőgyűjtésre, aztán átdobta a kerítésen a lapátot; hallotta, ahogy puffan a fűben. Megkísérelte a zseblámpát a nadrágjába dugni, de nem boldogult vele, így aztán átbújtatta két vasrúd között, és figyelte, ahogy legurul a lejtőn; csak reménykedhetett, hogy nem törik össze egy kövön. Most már sajnálta, hogy nem hozott magával hátizsákot.
Ezután kivette zsebéből a ragasztószalagos orsót, és a csákány fejét a ponyvába tekert csomaghoz erősítette, többszörösen körbetekerve a szalagot, hogy minél szorosabban rögzítse a fémet. Addig ismételte a mozdulatot, amíg ki nem fogyott a szalag; ekkor az üres orsót ismét zsebre vágta. Végül felkapta a csomagot, átemelte a kerítésen (a háta szinte ordítva tiltakozott; tudta, hogy egy álló hétig bűnhődhet majd ezért az éjszakáért), és aztán óvatosan leejtette, aprót jajdulva a halk puffanás hallatán.
Most fél lábát átlendítette a kerítésen, megmarkolt két díszes végű rudat, és így lendítette át a másik lábát is. Ahogy csúszott lefelé, cipője orrával feltúrta a rudak közti földet. Aztán lehuppant.
Ahogy haladt lefelé a domb túloldalán, végigtapogatta a füvet. A lapátot azonnal megtalálta: bármilyen gyengén szűrődött is át a fák közt az utcai lámpák fénye, mégis megcsillant a fémen."