Stephen King: Cujo

"Nem tudta pontosan, mi lehet az, és talán nem is igazán jáarta tudni. De akárcsak Brett Camber, ő is tökéletesen mékozódott a szülői folyam áramlatai közt, amelyek őt uagát is hordozták. Mostanság pedig úgy érezte, mintha zátonyok, örvények s helyenként feneketlen mélység rejlenének a látszólag békés felszín alatt.
Az anyja és az apja között valami nincs rendben. Ahogy összenéznek. Ahogy beszélnek egymással. Ott van az arcukon s az arcuk mögött. A gondolataikban.
Az utolsó átlósan parkoló kocsit is átvitte a szoros sorba; felállt és az ablakhoz ment. Egy kicsit fájt a térde, mert már jó ideje játszott. Odalenn a hátsó kertben az anyja ruhákat teregetett. Egy félórával ezelőtt megpróbálta felhívni a bácsit, aki majd megjavítja a kocsiját, de a bácsi nem volt otthon. Az anyja sokáig várta, hogy végre beleszóljon valaki a kagylóba, aztán elunta és mérgesen lecsapta. Pedig az anyját ritkán bosszantották az efféle kicsiségek. Tad nézte, ahogy az utolsó két lepedőt is felakasztja. Aztán, amint befejezte, a vállai valahogy furcsán előregörnyedtek. A ruhaszárító kötél mögötti almafához ment, és Tad rájött a tartásából - a lába egy kicsit szétterpesztve, a feje lehajtva, s a vállai enyhén rázkódnak -, hogy sír. Tad még leste egy kicsit, aztán visszament az autóihoz. Űrt érzett a gyomrában. Máris hiányzott az apja, nagyon hiányzott, de ez így még rosszabb volt.
Lassan, egyenként, sorra átvitte a kocsikat, és újra átlósan állította őket párhuzamban a szoba másik oldalán. Csak egyszer állt meg egy pillanatra, amikor csapódott a verandaajtó. Azt hitte, az anyja szól majd hozzá, de nem szólt."