Stephen King: Napnyugta után

"Hogy egész testével kiférjen, tovább kellett húzódzkodnia és tekerőznie; a végén még a cipő is leszakadt a lábáról. És amikor a tartály nagy sokára a bal lábát is elengedte, egyszerűen nem tudta elhinni, hogy valóban szabad.
A hátára hengeredett. Immár csak fél pár fehér zokni meg az alsónadrág maradt rajta, az is félrecsúszva; a gumi ernyedten lifegett, s az egyik szakadásból kilátszott pucér, erősen vérző feneke. Tágra nyílt szemmel nézett fel a kék égre - és ordítani kezdett. Majdnem berekedt már, amikor ráeszmélt, hogy amit ordít, annak értelme is van: Élek! Élek! Élek!
Húsz perccel később feltápászkodott, és elbicegett a betontömbökre állított, funkcióját vesztett trélerhez, amelynek árnyékában jókora tócsa emlékeztetett az előző napi felhőszakadásra. Az ajtó zárva volt, de a durván ácsolt falépcső mellett újabb betontömbök hevertek; az egyik két darabra hasadva. Curtis felemelte a kisebbiket, és addig ütötte vele a zárat, amíg az ajtó kelletlenül kinyílt. Mogulé meleg, áporodott légáramlat csapott ki.
Mielőtt bement volna, megfordult, és szemügyre vette az út másik oldalán álló illemhelyeket. A keréknyomokban felgyűlt pocsolyák piszkos tükörcserépként verték vissza az ég ragyogását. Öt mozgó budi: három még állt, kettő ajtóval lefelé feküdt a gödörben. A bal szélsőben Curtis kis híján a halálát lelte. És bár csupán egy szál rongyos gatyában és fél pár zokniban állt itt, ürülékkel összemázolva és száz sebből vérezve (ő száznál is többnek érezte), a gondolat máris valószerűtlennek tetszett. Afféle lidércnyomásos álomnak.
Az iroda vagy részben üres volt, vagy részben felprédáit; bizonyára egy-két nappal az építkezés végérvényes félbehagyása előtt ürítették ki."