Budapest, 2005. Európa Kiadó, 261 oldal, kiadói karton-kötésben, védőborítóval, jó állapotban.
"Arra gondoltam, amikor a betegszobába érve megint arcára borította előttem azt a nyomorult kendőt, hogy ne kelljen látnia, nem izgatom tovább, úgyis csak Viola volna az egyetlen, aki elől nem bújna el, és akire nem nézne gyűlölettel. Sarkon fordultam, nem is köszöntem neki, ahogy hazafelé lépkedtem, két utcabelit is láttam, amint lábassal gyalogoltak felfelé a lejtőn. Otthon a kutya folytatta az éhségsztrájkot, most nem érdekelt ez sem, olyan keserű, bűntudatos és fáradt voltam, hogy nem számított, összeszedtem Viola cókmókját, fekvőpárnáját, edényeit, a kutyakonzerveket, átvittem Sutuhoz, megkértem, fogadja be pár napra, míg lebonyolítjuk a kiküldetést, Viola teljes passzivitással leült Sutu kis otthonában, utánam se nézett, mikor elmentem, mintha nem a mi kutyánk volna. Becsomagoltam, akkor már olyan voltam, mint a gép, érzések nélkül,, azt hiszem, az egyetlen, amit felfogtam, az volt, hogy nem fontos semmi, önmagam sem. Vacsora után újra felhívtam a kórházat, be már nem mentem, minek. Emerenc jól volt, evett rendesen, job-bulást kívánok, mondtam illedelmesen, és sokszor üdvözlöm, akkor már olyan hivatalos volt az üzenetem, mint egy átirat. Egyelőre ne izgassa magát elmaradt tennivalói miatt - mondattam még neki az ápolónővel —, minden a legnagyobb rendben van, barátja, az alezredes intézkedett, lakása az ő elgondolása szerinti rendben várja, és teljesen tiszta, amit gondozni kell, azt gondozzák. Gondoltam, a távozása után történteket ráér még megtudni, azt is megüzentem, ne várjon (várjon? rám se nézett) pár napig. Vele nem közöltem, hogy külföldre utazunk, csak Józsi öcsém fiát hívtam fel, hogy tudja, miért nem talál, ha netán keresne, és az éjjeli géppel elrepültünk Athénba."