Szabó Magda: Katalin utca-Ókút

"Kataklizmák idején, ha túl nagy a csapás, a tudat védekezik, valami jelentéktelen részlettel játszik. Béna voltam, és teljesen értelmetlenül azon tűnődtem, hogy mindezek után hogy fogok én egy szobában aludni Blankával.
Nem aludtam vele egy szobában. Mikor megfordultam, és ki akartam menni, láttam, hogy apánk ott áll mögöttem a küszöbön, nyilván percek óta ott vár már, kezében a piros krepp-papírral bevont Mikulás-csengő, mert mindig a hálóból szokott csengetni, csak most a küszöbre nyűgözte anyám beszámolója. Fogta a csengő nyelvét, hogy véletlenül meg ne szólaljon, s be ne csilingelje a házunkba az ünnepet. Elleptem mellette, nem szólt hozzám, de követett a férfiszobába.
Megint leültem, nem bírt meg a lábam. Nem maradt velem, ment egyenesen a mi szobánkba, kezében még mindig a Mikulás-csengő. Sokáig volt bent, csak az ő hangját hallottam, a Blanka válaszaiból semmit. Mikor visszajött, már nem volt sápadt, hanem piros, leült a Cicero alá, ismét maga elé húzta a könyvét. Anyám is előkerült a hálóból, s amit még sose láttam tőle, odaült mellé az íróasztalhoz. Még csak furcsa sem volt ebben a percben, pedig ha ismertem valakit, akinek semmi köze nem volt az íróasztalhoz vagy a könyvekhez, az az anyám volt. Ültek, mint az ikrek, az iker bánatban és az iker szégyenkezésben. Egyik se szólt se hozzám, se egymáshoz, egyik se próbált vigasztalni.
Mikor Blanka kijött a kofferral, már kabátban, a fején kendő, odaléptem hozzá, az arcába meredtem, úgy, némán kérdeztem meg tőle bőgő szememmel, mit csinált. Nem szólt, csak megérintette a karomat, gyöngédebben, mint szenvedélyes mozdulataiból megszoktam, aztán odament apám elébe. Az nem nézett fel a könyvből. Blanka csak állt, várt, apám fordított egy lapot. Anyám nézett Blankáról rám, rólam vissza Blankára, mint egy rémült babának, ide-oda ingott a feje. Aztán mégis Blanka mellett döntött, felpattant, átölelte, suttogott neki valamit, mikor kifelé indult, ki is kísérte. Blanka némán ment el a házból, anyám sírását lehetett csak hallani, aki nem is jött vissza hozzánk, hanem be a hálóba, és behúzta maga mögött az ajtót.
Leereszkedtem a kanapéra. Szívesen tanítok hősökről, jók az óráim, azt hiszem, különleges érzékem van ahhoz, hogy megmutassam a hősiesség emberi pillanatát, gyerekkoromban is mindig lebilincselt a tragikai vétség, minden tragikus szituáció, amiből az erkölcs került ki győztesen. Néztem apámat a Cicero alatt, és két dolgot éreztem a saját nyomorúságomon kívül, kettőt, ami közül az egyiket tulajdonképpen már réges-régen észrevehettem volna, de csak most ért el a tudatomig a felismerés. Én mindaddig azt hittem, én vagyok az apám kedvence, szeme fénye, és most mintha maga mondta volna nekem, úgy tudtam, hogy nemcsak az anyám, az apám is Blankát szereti jobban. Nem tudom, miért. Talán mert többet kellett neki megbo-csátania, vagy mert kevésbé hasonlított hozzá, vagy mert olyan önállótlan volt, olyan hebehurgya, bolondos. Isten tudja, miért. A szeretet, amivel szeretnek bennünket, mindig valamifajta kegyelem.
A másik, amit tudtam, az volt, hogy mikor Blankát kiutasította a házából, és nekidobta valami bizonytalan jövőnek, aminek a kimenetele Blanka lazasága és felelőtlensége mellett nem volt kétséges, mert Blanka megsértette azt az erkölcsi világrendet, amelyben apám hitt, azzal, hogy feladóvá lett, rágalmazóvá."