Szabó Miklós: Zöldsapkások

"- Mehetünk! - Amint bevágődtam mellé az ülésre, tüstént meg is kapaszkodtam, mert sosem várta meg, amíg elhelyezkedem. Indított és azonnal fékezett is. Sportot űzött belőle, hogy beverheti-e a fejem a szélvédőbe vagy sem.
Eleinte dühöngtem emiatt, hiszen amíg hozzá nem szoktam az ostoba játékhoz, nemegyszer hatalmas kék foltokat szereztem a homlokomra, és ezek eléggé fájtak. Eleinte haragudtam rá, meg a többiekre is, akiknek röhögve elmesélte összekoccanásunkat. Amikor jobban megismertem őket, tudomásul kellett vennem, hogy a szeplős fiú az aránylag veszélytelenebb sportokat űzi. Nekem mindig megdermedt az ereimben a vér attól, amint ezek a színes inges, cowboynadrágos legénykék műveltek. Flegmán, zsebre dugott kézzel, ártatlan képet vágva álldogáltak az utcaszélen. Aztán, amint közvetlenül közelükbe ért egy-egy sebesen száguldó autó, váratlan fürgeséggel, az utolsó pillanatban átugrottak előtte. A vezető csikorogva, káromkodva fékezett (de volt amelyik nem állt meg; mar kellő tapasztalattal rendelkezett), a fiúk pedig pökhendi fölényességgel bámultak vissza rá. Még a. kezüket sem vették-ki a zsebükből, annyit sem számított nekik az egész.
Az élet bizonyos fajta, furcsa megvetése volt ez. Torzabb változatáról naponta olvashattunk a lapokban; New York és Chicago parkjaiban gyakran véres csatákat vívtak egymással, közönyösek a fájdalom, a halál, a mások sorsa iránt.
Nálunk szelídebbért folytak a mulatságok. A Hangtington Avenue elején gyülekeztünk. Összejöttünk tizenöt-húszan, öt-hat Pauléhoz hasonló, rozzant gépkocsival. Veszett robogás következett végig a Hangtingtonon, a Massachusetts Avenue Cityn a Washington Streetre. Az már a Downtown, a szórakozónegyed központja volt.
Az első kocsiból integetéssel jelezték a helyet, amelyet parkolásra kiszemeltek. Ettől kezdve gyalogszerrel csavarogtunk. Mindegyikünkön szegekkel kivert cowboynadrág volt, csak más színű ingek különböztettek meg minket egymástól."