Szamos Rudol: Kántor és lux - Legenda két rendőrkutyáról

"A csutalábú boldog ugrándozással sürgött körülötte.
— Na gyere, te kis mamlasz - mondta Toncsinak.
Nem akarta Pestre hozni Toncsit, de mivel Kántor annyira ragaszkodott hozzá, végül is nem merte otthon hagyni.
Nem bánta meg. A tacskó érdekes kísérlet alanya lett. Kántor oldalán minden különösebb emberi beavatkozás nélkül olyan ismereteket sajátított el, amelyek nemcsak fejlettségi fokára nem voltak jellemzőek, de általában a tacskó-faj érdeklődési körén is kívül estek.
A különböző fajok együttélése, anélkül, hogy Csupati tudományosan foglalkozott volna a kérdéssel, meglepő eredményeket hozott.
Napközben Toncsi egyedül tanyázott Kántor hegyi lakosztályában, mert Kántor és a gazda minden reggel fél nyolckor elindultak a hegyről a metropolis forgatagába. Csupati szerint Kántornak hozzá kellett edződnie új munkaterületéhez.
Kántornak a nagyváros nem volt ismeretlen, hisz itt született. Ám kölyökkori első emlékei már elmosódtak emlékezetében. A vidéki városban, ahol eddig élt, az utcákon csikorgó, sárga doboz csak ritkán és egymagában döcögött. Itt három is futott egymás után. És nemcsak egy irányba. Eleinte Kántor azt hitte, a szembejövő kocsik nyomban összeütköznek.
Az autók úgy nyüzsögtek, mint a járdán az emberek. Meg kellett szoknia, hogy a soha nem nyugvó emberhangyák lökdösődő bolyongásában ne kapkodja idegesen a fejét, Mindent látni akart, és eleinte folyton várta, mikor taposnak tappancsára a fürgén lépkedő lábak.
Ezt is megszokta. Gyorsan alkalmazkodott új környezetéhez és az állandó, sokoldalú figyelmet követelő forgalomhoz.
Egyedül a barlang mélyén, a sötétből parázsló szemekkel előzúgó szörnyeteg látványával nem tudott megbarátkozni. A mélybe vezető lépcsők, az alagútból áradó, örökké csattogó, idegesítő zajoktól vemhes szél, a csikorgó kerekek a bizonytalanság érzetet keltettek benne, és a gazdi csak néhány új jelet magyarázott meg neki de, a jelenségek értelmét nem... Ez tette a földalatti vasúton Kántort elfogódottá."