Szász Imre(szerk.): Fürdik a hal

"Amint újra a vízre nézek, nem látom az úszót sehol. Úgy látszik, rövid volt az ereszték, és lehúzta az ólom. Megemelem a nyelet, de nem jön. Elakadt valami gyökérben? Próbálgatom erre, arra egyszer csak... felbukkan az úszó, de megy is a nád felé, és olyant ránt a nyélen, majd kiesik a kezemből.
Hű, mekkora lehet? Szerencsére erős a zsinór, és engedni is tudom még pár métert. A nád előtt megáll, s megint úgy érzem, mintha tuskót fognék, de most már résen vagyok. Feszes a zsinór — csak az idegeim feszesebbek —, és amikor megindul a hal, fékezem, ahogy egyszerű kis készségem engedi. És húzom beljebb, beljebb. Az idő megállt. Szinte reszketek már, és nem tudom, mennyi ideje verekszem a hallal. Néha szinte felkiáltok:
— Elmegy!...
— De nem. Húzza még!
Homlokom verejtékes, lábam remeg, és nincs előttem más, csak a kavargó víz, az úszó, amely néha eltűnik, aztán újra előugrik.
Mintha fáradna! Fenét! Engedni kell, mert leszakítja magát. A zsinór már a végét járja, és utána kell hajolnom, hogy majd beleesem a vízbe.
Aztán megint fárasztom, és magam fáradtabb vagyok már, mint a napszámos estefelé.
Erőm fogytán, és amikor már lemondtam mindenről, végre felhúztam a halat a víz színére.
Harcsa! De mekkora harcsa! Lehet tán nyolc kilós, de négy biztosan. Ormótlan feje akkora, hogy... szóval nagy.
Kihúztam már a partig, de megemelni nem merem, mert leszakad. Kínomban az égre nézek, hogy hát most mi lesz? Az égen vidám kis felhők hajókáznak, és egy ölyv köröz a csillogó magasságban. Erről eszembe jut a flóbert.
A zsinórt feszesen a földre szorítottam és ráléptem. A kis puska ott volt kézügyben, és halk csattanására az én harcsám még egyet vágott a farkával, aztán elnyújtózkodott. De azután már csak annyi erőm maradt, hogy partra segítsem a szép nagy halat.
Kezem, lábam remegett, de boldogan remegett...
Hát nyolc kiló nincs, de négy' biztosan.
Süt a nap, és csak most érzem, hogy meleg van. Puha, fülledt meleg. A halat csalán közé ágyaztam, és egyelőre békén hagytam a horgot."