Széchenyi Zsigmond: Alaszkában vadásztam, 1963.

"fújtatótszerűen járatja a libegés. Szeme világát mindkettójük vére homályosítja. Aztán lassan oldalt fordul, meglát bennünket, eltrappol...

Szeretem azt hinni, hogy mégiscsak van igazság. A sorsnak olykor kifürkészhetetlen, érthetetlen szeszélyei közt összefüggést igyekszem találni. Bízom az ok és okozat közötti valamilyen logikában. De mikor sehol sem találom, mikor kétségtelennek tűnik a sors igazságtalansága, mikor nyilvánvaló részéről a rosszakarat, akkor fellázadok. Fejéhez vágnék minden kezem ügyébe kerülő tárgyat. Különösen a súlyosakat. Most is ilyen lelkiállapotban vagyok. Elkeseredtem a világ feneketlen igazságtalanságán. Mert sehogy sem megy fejembe, hogy a verekedő jávorbikák képét miért kellett elrontanom?

Ha már ilyen ritka, felejthetetlen látvánnyal tüntetett ki a sors, mi az ördögnek adott hát kezembe fényképezőgépet, mikor előre tudta, hogy elszamárkodtatja velem a dolgot? Ez nem járja. Ez ravasz félrevezetés. Hitvány káröröm. Ilyet, sors létére, nem tesz az ember. És akármit vétettem is ellene, ekkora büntetést mégsem érdemeltem.

Hogy tisztára az én hibám? Hogy miért nem vigyáztam jobban?

De hiszen ...

Különben jó. Nem bánom. Mondjuk, hogy az én hibám. A jávorszarvasé aligha. De hát ki ne kapkodna, ki ne idegeskedne, ha ilyet lát? Hol az a leghidegvérűbb vadász, aki abban a néhány lélegzetfojtó percben higgadt ésszel gondolhatna fényerőre, megvilágítási együtthatóra? De hiszen nem is ezen múlott. Rendben volt itt minden. Csak éppen a távolság beállítása körül mutatkoztak hiányok. Előzőleg ugyanis, mikor a magányos bikát fényképeztem - mikor a zárólemezt bent felejtettem -, teleobjektívvel dolgoztam. A verekedést pedig rendes lencsével akartam megörökíteni. A két lencse távolsági skálája tudvalevőleg különböző. Elfelejtettem átállítani."