Széchenyi Zsigmond: Csui!...Afrikai vadásznapló

Ma reggel széjjel váltunk. István és Stub a tegnap megsebzett orrszarvú keresésére indultak, én pedig ismét felkapaszkodtam arra a távoli hegygerincre, amelyen az elefántokat sejtjük. Megint estig bújtam a sűrűt, de ezúttal még csak friss nyomra sem akadtam. Egyebet nem is láttam magányos, vén zsiráfbikánál. Alig néhány lépésnyire tűnt fel feje a fák koronája felett. Meglepett az a magasban lebegő zsiráffej, testét, nyakát eltakarta elölem a sűrűség. Ez tilos vad. Különben még ezt is meglőttem volna, hogy végre egyszer jóllakhassanak embereink, kik már egy hét óta darakásán tengődnek. Errefelé olyan színű a föld, mint a legvörösebb tégla. Olya lesz tőle a cipő, mintha vastag rozsdaréteg borítaná. Arcunkat meztelen karunkat, térdünket is megszáll ja ez a vörös por, alig tudjuk már lemosni. Amikor esténkként hazatérünk, valóságos rézbőrűek vagyunk. Még a vadállatok szőrébe is beleeszi magát e a szín. Aminap látott zebrák is félrevezettek. Már azt hittem új állatfajt fedeztem fel, amikor vörös-fekete csíkos bundájukat megpillantottam! Pedig csak porosak voltak. A múltkori nagy rinocéroszbikámat is, mintha vörösrézből öntötték volna! Mondják, hogy itt még az elefántok agyara is vörös, a rája szárad sártól, portól. Istvánék nem találták meg a sebzett orrszarvút. De találta egyebet. Oroszlánok ölte bivaly hulláját! Ez annál meglepőbb mert nem is sejtettük, hogy bivaly, még kevésbé azt, hogy oroszlán is tanyázik errefelé. Eddig semmi jelét sem találtuk. Kétnaposnak véli. Stub a dögöt, az oroszlánnyomok azonban még teljesen frissek körülötte. Istvánék ott leselkedtek sötétig, de nem láttak semmit. A tüskék annyira ronggyá tépték nadrágomat, hogy sehogy sem sikerül már összetoldanom. Pedig ez volt az „ünneplő" Ezenkívül csak egy van, abban sincs köszönet. Most az egyszer még kifoltozom valahogy emennek maradványával. Két rossz nadrágból lesz egy rossz nadrág. Ha ez is széjjelmegy, ami csak napok kérdése, állatbőrbe öltözhetem, esetleg lombruhába.