Széchenyi Zsigmond: Nahar - Indiai útinapló, 1964.

"Vasutaslámpával világítja előttünk a részt, amit hadonászó karjai a tömegen törnek. - Kinyittattam már az elsőosztályú éttermet - magyarázza a poggyászt is odavitettem, ott békességben megvárhatjuk a vonatot. Piciny kis szobácskába lepünk. Csak félakkora, mint amilyen a Lothia-táborbeli sátorszobánk volt. A plafonról lógó olajlámpást most gyújtották meg, gyengén pislog, még várni kell a felcsavarással, nehogy füstöljön. Viaszosvászonnal borított asztal körül négy szék, a sarokban söntésforma bárpult. A falon Viktória királyné s V. György ócskanyomatú képe. Szemközt pedig Gandhié, már valamivel jobb minőségű.

Bármilyen igénytelen az elsőosztályú étterem, mégis tiszta és rendes. Az öreg kocsmáros gyolcsruhája, turbánja makulátlan fehér. Bizonyán most vehette fel, Viktor rendelésére. A vacsora ugyan sovány kissé, nem állíthatom, hogy jóllaknék tőle, hanem amit adnak, ízletes. Teát kapunk, fejenként két lágytojást, feketekávét meg whiskyt. Az étel tehát nincs arányban az innivalókkal. A vendéglős és Viktor között nézeteltérés támad a felszolgálás jogát illetőleg.

Odakint az ajtó előtt fegyveres őrök posztolnak. Kisül, hogy azokat is Viktor parancsára állította ide - az állomásfőnök! Nehogy avatatlan bámészkodók megzavarhassák a külföldi vendégek vacsoráját. Az elébb, mikor kimentem, az ajtó előtti strázsák fegyverfogással tisztelegtek és mikor másfél perc múlva visszatértem, újból haptákba vágták magukat. Akárcsak a jaipurí Rambagha Palace-ban!

Vacsora után elővesszük a kártyát. Olajmécses fényénél römizünk. fegyveres silbakok biztonságában - a töksötét hissari állomás üres restijében. Kilenc óra tájban bejön a főnök, s tiszteletteljesen tudtunkra adja, hogy ha nekünk is úgy tetszik, indulhatnánk. És hogy természetesen külön kocsit kapunk, útközben majd átkapcsolgatják, nehogy éjszakai nyugalmunkat átszállások megzavarják. Aludjunk csak nyugodtan Bikanirig, senki sem fog háborgatni."