Széchenyi Zsigmond: Ünnepnapok - Egy magyar vadász hitvallása II. rész

"És már megyünk is, vihar ellen feszülve, egyre inkább szuszogva.
Vagy tizenkét méter magas, mintegy kétemeletes háznak megfelelő sziklatömb meredezik előttünk, mai hegymászásunk tulajdonképpeni célja: annak túlsó oldalában szándékszunk lesbe ülni. Onnét állítólag jól beláthatunk majd a „Schiachseitgraben"-ba, a Schratten-taler emlegette „Brunftplatz"-ra, a zergék ismert üzekedőhelyére.
Csaknem merőleges a sziklatömb fala, teljesen megmászhatatlannak tetszik. Csak lábához érve látom, hogy oldalába, mintegy méteres közökben, egy-egy arasznyi vaséket vertek, kapaszkodó fogantyút.
Szorosan a falhoz lapulva, lábunkkal alig bakarasznyi kiszögellésekbe lépve, fél kezünkkel a vasékbe fogózkodva tornászunk felfelé. Az előttem mászó Schrattentalernek gyerekjáték az ilyesmi, kényelmes lépcsőjárás.
Nem úgy az én dunántúli, egyébként is szédülős fejemnek. Pedig kísérőm még hosszú botját is hátranyújtogatja, ennek végét is megmarkolom. Szerencsémre nem soká tart a tornamutatvány, noha nekem így is jóval hosszabb a kelleténél.
Felérünk a sziklanyeregre, s az ott bokrosodé gyalogfenyő tövében térdre ereszkedünk. Itt a tetőn még az eddiginél is keményebben fúj a szél. Kegyetlenül tépáz, csaknem leszaggatja rólunk a ruhát.
Tágas, tölcsér alakú szakadékba tekintünk le, henyefenyőcsoporttal tűzdelt, meredek katlanba. S a katlan aljának oltalmában, szélárnyékos menedékben - zergék mozgolódnak!

Messze vannak.
Még a legközelebb esők is lőtávolon kívül, vagy négy-ötszáz lépésre lehetnek. Alattunk kevésbé meredek a sziklaoldal. Nem is olyan kopasz, kisebb-nagyobb gyalogfenyőfoltok lepik. Ezeknek takarásában lejjebb merészkedünk, míg csak két bokor közt kínálkozó, valóságos páholyszerű leshelyre nem találunk. Itt veszteg is maradunk, megfelelőbb kilátót hiába is keresnénk."