Ugron Zsolna: Úrilányok Erdélyben

"De Gábor az erdőben is a kihívásokat kereste, hajlandó volt éjjel fél kettőkor felhurcolkodni a havasra kivárni, hogy a dürgő fajdkakas szerelemittasan se lásson, se halljon - tudjuk, végzetes butaság, főleg ha puska is szerepel a történetben. Anna nehezen tudta megszokni, hogy férjének az erdő és a mező pont annyira Szentimre része, mint a park vagy a falu. Városi lány volt, nem szerette az erdőt járni, a mezőn legelésző tehéncsordák idilli kolompolása zöld dombok, sárga kaszálók háttere előtt untatta. Néha elkísérte ugyan Gábort, de csak hogy vele legyen, a kiért szép, és nem a hol, vagy a milyen szép vonzotta. Házasságuk első évének vége felé ébredtek rá különbözőségeikre, azokra a bizonyos - nem véletlenül -szögekkel illusztrált ellentétekre. Addig a nagy sodrásban szinte csak a hasonlóságokra figyeltek, olyannyira, hogy az első véleménykülönbségeket félreértésként kezelték, ízlésbeli, és mint ilyen, nem nagyon fontos, mégis meghatározó ügy volt az, ami rádöbbentette őket arra, hogy az elképzeléseik nem feltétlenül állnak mindig közel egymáshoz. Addig is vitatkoztak, de csak finomhangolásokról. A renoválás közben, a panzió egyik kandallójának tervezgeté-sénél, amikor együtt magyarázták a kőművesnek, milyen is legyen, akkor derült ki, hogy Gábor egy hatalmas lovagkori kandallót képzelt oda, ahol Anna modern, puritán beton tűzhelyet látott.
Talán csak szerencséjük volt, talán az őket összekötő fundamentum erejéből merítettek, de viszonylag könnyen vették tudomásul az ellentéteket. És a sors ajándékaként még arra is ráeszméltek, hogy kapcsolatuk viharos nyitánya akár pusztító vagy meddő folytatással is dermeszthette volna külön kettőjüket, és nem feltétlenül magától értetődő, hogy nem így lett."