Wass Albert: A kastély árnyékában

"- Miért ne vihetnők ki? - kérdezte este a feleségét. - Ha olyan nagyon akarja? Meleg van, föltennénk egy szekérre, a szekér lépésben elvinné... Mért ne tehetnők meg?
Margitka bólogatott.
- Bizony, meg kellene tenni, ha úgy kéri.
Csak hárman ültek a vacsoránál. Gábor Óváron volt, az akadémián, gazdaságot tanult. Hárman tanakodtak a kérdés fölött. Másnap reggel aztán megmondták neki. Délelőtt, mikor már jó meleg van, kiviszik a tanyára. Sokat nem ülnek, csak éppen egy órát, legfeljebb kettőt. Nehogy kifárassza nagyon a szeke-rezés.
Alig várta a tizenegy órát. Akkor bejött az inas meg a kertész, megfogták ketten, takaróba csavarták, és kivitték az udvarra. Ott állt a szekér két igáslóval, a szekéren szalma, a szalmán pokrócok. Ráfektették Istvánt a szekérre. Erzsébet melléje ült.
Lépésben haladt a szekér. A kert üde zöld fáin búgtak a vadgalambok, méhek döngtek, ibolyaszag volt. A beteg mélyen beszívta a kert szagát, az illatokat különválasztotta: ez az ibolyáké, ez a fenyőké, ez a rügyező kőriseké... Kék volt az ég, mint a harangvirág, a nap ragyogott tisztán és derűsen. A beteg feküdt a lépésben haladó szekerén, és örvendett az életnek.
Elhagyták a falut, átmentek a réten, feltértek a dombra. A tavon hápogtak a vadrucák, nagy csapatokban húztak át a szekér fölött, iszapszag volt és nádi rigó cserregett. Fent a dombokon hangos cságatással szántották a földet, s a pacsirták olyan magasra repültek, hogy látni sem lehetett őket, csak a hangjuk hullott alá könnyedén az égből, mint valami vidám üzenet.
A főispán lóháton követte a szekeret. Furcsa volt és nagyon szomorú: így menni a tanyára. Ősz óta ő sem volt ott, szeretett volna már túl lenni ezen a napon. Valami érthetetlen szorongást érzett, maga sem tudta, miért. Erzsébet asszony némán ült a fia mellett, az anyák egykedvű szomorúságával az arcán.
A szekér haladt. Már a tavat is elhagyta, már fölfele ment a dombon, már látszottak a tanya cselédházai."