Pomáz, 2003. Kráter Kiadó, 179 oldal, kiadói papírborítóban, olvasatlan-új állapotban.
"Ma csak romok vannak ott. Romok, amíg ellát a szem. A városnak az a része halott sivatag. Úttalan kőhalmaz, amit messzire elkerülnek az emberek. Hat éve immár. De a romok között, ahol valamikor az örömtanyák piros lámpái virítottak, ott él ma a remete.
Nem szent ember, nem. Csak éppen remete. Egy ember, aki ott él most. Ki tudja azt, hogy mért él ott? Ő a remete, és remeték rrindég voltak. A romok közül ölesre kinőtt a dudva, olyan már, mint egy őserdő. Rozsdás vasak merednek belőle az ég felé, likas bádoghordók, egy-egy elgörbült színes cégtábla, mely valaha boltot hirdetett, vagy mulatót, s ma ott hever félig betemetve a törmelék közötl, mint megfejthetetlen írásjele rég letűnt kornak. Ha süt a nap, gyíkok bújnak elő a dudva bozótjából. Csigák mászkálnak, ha esik az eső. Énekesmadár is fészkel ott, cinke, rigó és kövifecske sok. Falak repedéseiben, holt ablakok gödrében tanyáznak. S elhagyott, kormos kéményekben néhány bagoly, és ezek a magányos kémények úgy merednek elő a romokból, mint elhagyott sírkövei gazdátlan temetőnek. Néhány sovány macska is él még ott. És a remete.
Odúja félig beomlott pinceüreg. Talán egy vendéglő tartotta ott hajdan az italait abban a pincelyukban. De az is lehet, hogy kivénhedt örömleányok laktak ott. De lehetett csempészmenedék is, bűnözők tanyája. Azonban mindez eltelt. Ma csak a remete lakik ott, más senki. Egy csontos, szikár ember. Naphosszat ül a pinceodú előtt egy fehér kövön, körülötte hangyák másznak, gyíkok futkosnak, madarak rebbennek. Ő csak ül mozdulatlanul a sok döglött emberi kacat közöt:, és figyeli az élet ezer sok apró moccanását, mellyel a természet győzhetetlenül birtokába veszi rendre a romokat.
Az első ember, aki találkozott vele, egy katona volt a győztesek egyenruhájában. Elfogódva kószált a romok között, talán a sajáí házára gondolt éppen, mely valahol a tenger másik partján várt reá, midőn meglátta a remetét ülni a kövön."