Wass Albert: Adjátok vissza a hegyeimet!

"Piszkos volt a keze és véres, és láttam, ahogy a vér végigfolyt a kezén és a ruháján. A szeme nyitva volt, és engem nézett vele. Rémület volt a szemében.
Egy pillanatra megtorpantam mellette, és az volt az első gondolatom, hogy segíteni kellene ezen az emberen. De akkor kiugrott egy fa mögül egy másik, és felém dobott egy kézigránátot. Földre vetettem magam, oda a lelőtt ember mellé. A kézigránát nekiütődött egy fának és fölrobbant. Abban a pillanatban lőttem én is, és az ember, aki a kézigránátot dobta, megfordult a sarka körül, mintha el akart volna szaladni, aztán arccal a földre zuhant.
Azt hiszem, egészen elvesztettem az eszemet. Csak rohantam vakon előre, és körülöttem ropogott, süvöltött és zúgott az erdő. Fák hasadtak ketté, láng és füst szökött a magasba, és én rohantam, és a fogaim csikorogtak a dühtől. Ölni akartam. Mindenki! meg akartam ölni, aki ott előttem orozva lapult és reám lövöldözött ágyúkkal, géppuskákkal és mindenféle pokoli fegyverekkel, melyeknek zajától a föld is hasadt ketté a lábaim alatt. Csak arra emlékszem, hogy mögöttem emberek rohantak és ordítoztak. „Szorítsd, az anyád!" „Ne hadd!" „Nyomd ki a beüt!" És rettenetes káromkodások hördültek, és én tudtam, hogy azok ott a hátam megért az én embereim, az én fajtám, az enyimek.
Csak arra emlékszem vissza, hogy emberi alakok mozdultak előttem, és én lőttem, újra lőttem, lőttem és töltöttem, és közben rohantam előre. Talán ordítottam én is, de arról nem tudtam semmit. Flalottakon és jajgató embereken ugráltam át, eltorzult arcokat láttam, és kidülledt szemeket és vért és feltúrt földet és kettéhasadt fákat és emberek hátát földszínű egyenruhákban, akik menekültek előlem a fák között, és én lőttem reájok, vadul, ész nélkül, célzás nélkül már, és valahányszor egy a futók közül ott elöl elesett, valami fölujjongott bennem. Széles irtás sarkában, előttem egy ágyú csöve ágaskodott, és az ágyú mellett egy tucat ember feltartott kézzel állott. Mellettem megszólalt egy golyószóró, és amikor odanéztem, egyik szakaszvezetőnket láttam a golyószóró mögött hasalni. Az irtás túlsó oldalát lőtte. De túlról már nem lőtt vissza senki. Ennyire emlékszem vissza abból az első harcból, ami a tizenharmadik napon történt. Annak a sovány kis embernek az arcára, aki a tönk mögött feküdt, s akinek a véres keze görcsösen és gyámoltalanul szorította a sebet... a sebet, amit az én golyóm ül ott. A zajra, a felcsapódó lángokra, a füstre, a rohanásra és arra, hogy lődöztek reám, és én is lődöztem másokra, és hogy sokan elestek futás közben. Aztán a főhadnagy úr odajött hozzám, megölelt és azt mondta, hogy hős vagyok. Később a százados úr is kezet fogott velem, megveregette a vállamat, és azt mondta, hogy előléptetnek soron kívül szakaszvezetőnek, és fölterjesztenek nagyezüstre. Én nem értettem, hogy mi bajuk van velem. Hiszen nem tettem semmi különöset, csak előre mentem, amikor azt parancsolták, hogy előre kell menni. Hogy közben megvadultam a sok lövöldözéstől, arról én nem tehetek. A legjámborabb ember is meg kell vaduljon olyankor, azt hiszem. És én nem tartoztam a jámbor emberek közé, hiába. De hős. Nem. Hős, az nem vagyok."