Wass Albert: Csaba - Regény

"Kató nem tudja ezt, sohasem látta, csak a Színházi Élet fényképein s nagy, szomjas vággyal vágyik a fény után, mint pillangó, aki árnyékban él. Bubi pedig mesél neki. Néha számítással, hogy valami mást mondjon, mint a többi, hogy különb legyen, mint a többi s megszédítse a lányt, mint egy részeg pillangót a lámpa. De néha ő maga szédül meg az elképzeléstől s színes keletről hozott fantáziája kinyílik, mint egy mámoros, buja virág, s a falusi szatócsboltból, a külvárosi zugbazárokból, sötét üzemiekről híres kávéházak éjszakáiból, filmekből, olcsó regényekből illatos mesepalotát épít, csodálatos világot. Hazudik, vakon és boldogan, meghitt szeparék titkairól beszél, ahol sohasem járt, táncról, zenéről, selyembe öltözött nőkről, csak azért, mert szép, mert valószínűtlen s mert nem hasonlít ahhoz, ami eddig volt: a piaci szatócsbolthoz, a külvárosi baromfikereskedéshez, a húszlejes éjszakai lányok olcsó, savanykás szagához. És még valamiért. Mert ez a leány, ez más, mint azok. Ez az első tiszta leány, az első úri leány, akinek jó szappanszaga van és hűvös, tiszta teste és valószínűleg olyan a fehérneműje, mint azoknak, akiket eddig csak messziről nézett. Azért kell az egyetlen elegáns nadrágot éjszakánként a matrac alá tenni, hogy vasalt legyen mindig, ezért kell olyan gonddal takarítani a betétes cipőt, várni, amíg a leány kimossa a selyeminget s vesződni az öreggel, pénzt lopni tőle, szitkozódni, ezért kell.
Ott ül mellette most is a padon és suttogva beszél a Cotroceni parkról, hol a selyemfenyők között szerelmespárok bujkálnak s csillogó szökőkutak hintik gyöngyszínű vizüket hófehér hattyúkra. Csillogó szemmel nézi a leányt, lesi a szédületét, tudja, érzi, hogy egyszer megbódul a forró szavaktól s a karjaiba hull, mint egy mámoros, fehér pillangó... hiszen az esték is olyan forrók mostanában. Erre vár hetek óta, erre a bódulatra, erre az egyetlen percre, azután már mindegy, ha kisül a hazugság, ha megfakul a csillogó mese s a hamis fény kihűl és lefagy, mint késői virág."