Wass Albert: Elvásik a veres csillag

"De az iskolával sok baj volt. Jól emlékezett Mózsi azokra az időkre. Bosszantotta a románokat, hogy a legtöbb szülő oda küldte a gyermekét, s nem az állami iskolába, a román tanító keze alá. Próbáltak is belekötni, ahol csak lehetett, s küldözgették az inspektorokat egyre-másra a szakállas báró nyakára, akinek minden ilyen látogatás pénzébe került, mert csak pénzért lehetett megmentődni tőlük, akár igaza volt az embernek, akár nem.
Sok minden visszatért az emlékezetébe, ahogy ott ballagott fölfele a kastély dombján. Pedig amit a szeme látott, az nem volt ismerős. Hiányoztak a nagy fák, hiányoztak a virágágyások is. Elvadult cserje nőtte be a dombot és gaz, s a kastély úgy állt ott pőrén és dísztelenül, mint akiről lehúzták az utolsó inget is. Jó volt az Isten a szakállas báróhoz, hogy magáhozvette volt idejében, gondolta Mózsi, nem kellett megérnie ezt. .
A temetésen ott volt az egész falu, Mózsi is közöttük. A fiatal bárón katonaruha volt, magyar honvédruha. Második évét élte akkor a magyar felszabadulás a Székelyföldön. A fiatal báró megismerte s odajött hozzá a temetés végén. Sze tán együtt jártak volt iskolába gyermekkorukban, és sok huncutságot is elkövettek együtt. Odajött hozzá, s azt mondotta: „Mózsi, szebb életet s szebb halált nem kívánhatott volna apám saját magának sem. Amiért élt, megvalósult. Magyarországhoz tartozunk újra. Huszonkét éven át ez volt egyetlen kívánsága."
Bizony, szebb halála nem is lehetett volna a szakállas bárónak, gondolta Mózsi szomorúan, ahogy ott ballagott fölfele a kastély felé, nyugosztalja hát az Úristen ott, ahol van. S ne is engedje, hogy alánézzen, mert még holtában is megszakadna a szíve.
A gondolatok nem szolgáltak arra, hogy jókedvre derítsék. Sőt úgy rásúlyosodtak, hogy amikor a kastély elé ért, csak megakadtak a lábai, s vinni se akarták tovább. Legszívesebben megfordult volna, s egy futással hazaszalad a hegyre, hogy ne is lássa, ami a világgal történt."