Wass Albert: Elvész a nyom

"És abban a pillanatban, egészen váratlanul, a napfényben úszó szigetet látta maga előtt. Samost. Olyan vakító elevenséggel, hogy a szíve összerándult tőle és be kellett hunyja a szemét. Jaj, nyögte belül egy hang, jaj... Hirtelen valami ideges nyugtalanság fogta el. Pánikszerűen szakadt reá, olyan volt, mint a halálfélelem. Felugrott az ülésről. Egy pillanatig állt ott és a vonatkerekek kattogásán keresztül hallotta verni a saját szívét, ijedten, nyugtalanul. Végigsimított a homlokán. Ideges vagyok, gondolta. Érezte, hogy a homloka izzadt. Nem lenne szabad annyit gondolkodnom. Emberek közé kellene menni. És ekkor hirtelen eszébe jutott a különös öreg pap. Meg kellene keresni, gondolta. Még egy óra van Brémáig. Elbeszélgethetnénk. Talán elmúlna az idegességem is. Kilépett a fülkéből és betette maga mögött az ajtót. Még egy pillantást vetett a hálóban lévő bőröndjére, aztán megindult a vonat folyosóján hátrafelé.
Rohant a vonat. A fülkékben emberek ültek, aludtak, olvastak, vagy bámultak maguk elé a semmibe. Emberek, életek, sorsok. Egy gyermek álmosan nyöszörgött és érthetetlen szavakat gügyögött hozzá. Egy asszony hosszadalmasán mesélt az utitársnőjének valamilyen bonyolult családi ügyet, két kereskedő megpróbált egy üzletet nyélbe ütni, valaki keresztrejtvényt fejtett. Néhányan politizáltak és szidták a bonni kormányt. Három fiatalember az Egyesült Európáról vitatkozott. Valaki horkolt. Az egyik fülkében ingujjra vetkőzött vasutasok kártyáztak. Rohant a vonat.
Az utolsó kocsi egyik fülkéjében hat férfi utazott. Egy magas, barna úr kinézett az ablakon és lassan, megfontoltan mondta: - Ahogy ezeket az elszórt lámpákat nézem az éjszakában, arra kell gondoljak, hogy ha mi is meggyújtottunk volna mindenütt egy lámpát, ahol jóakarat, becsület és tisztesség volt az emberekben, talán világosságot tudtunk volna teremteni a ködben. És akkor sok minden másképpen történhetett volna. Akkor nem árthattak volna a jelszavak sem."