Wass Albert: Ember az országút szélén

"A sírgödörhöz érve azonban belémfagytak a könnyek. Tudja mire emlékeztetett nagyapám temetése? Mielőtt Münchenbe költözhettünk volna, kint éltünk egy kis bajor falu fölött az erdőszélen, egy mogorva parasztnál, akitől nagyapám szobát bérelt munka ellenében. Egy kis kutyára tettünk szert ott. Kajlafülű, korcs állat volt, de hozzánk tartozott. Amikor néhány év múlva Münchenbe költözhettünk, magunkkal vittük. Alig két hétre rá elütötte egy teherkocsi az utcán. Összetört, véres kicsi testét papírdobozba tettük, s este villamosra ülve kivittük a végállomásig. Senki se tudhatta, hogy mi volt a dobozban. A végállomáson leszálltunk vele és besétáltunk az erdőbe, jó messzire, ahonnan már a házakat se lehetett látni. Ott nagyapám elővette az összehajtogatható cserkészásót, és gödröt ásott vele. Majd betettük a dobozt a gödörbe, és nagyapám összetetté a kezeit, és úgy mondta: „Uramisten, itt megyén föl Hozzád egy hűséges kis lélek. Kutya volt szegényke mindössze ideien t, de több szeretet volt benne, mint nagyon sok emberben. Fogadd, Uram, szeretettel, s adj neki odafönt is valami hozzáillő munkát, elvégzi ő becsülettel és hűséggel, tudom. Jó utat, Pajtás, legyen veled az Úristen. Ámen." Csorogtak a könnyeim, s a zokogást se tudtam visszafojtani. Ostoba kis szertartás volt, tudom. A világ nagy problémáihoz mérten nevetséges is. De az emléke örökre megmaradt bennem, pedig hat éves is alig lehettem akkor. Aztán ott, nagyapám sírjánál, egyszerre csak eszembe jutott megint. S a könnyek belém fagytak. Mert annak a kis korcs kutyának, lássa, szebb és emberibb temetése volt, mint nagyapámnak. Miért?"