Wass Albert: Hagyaték

"Gyönyörű szép bujkálások voltak ezek. Kereken borzasztó hangosan karatyoltak a békák, olyan egyhangú lármával, hogy már nem is zaj volt az, hanem álmosító, szédítő némaság. A nád suhogott furcsán és titokzatosan s a mocsárszagot még ma is az orromban érzem. Órák hosszat üldögéltem valamelyik tocsogó szélén a luntrával, térdemen keresztülvetve a puska s vártam a héját, hogy hazatérjen. Csibor úszkált a luntra alatt s a mozdulatlan víz tetején fürge pókok futkostak. A nádasban bent zizzent és moccant ezerféle hang, apró árnyak bujkáltak, surrantak, lapultak, olyan volt az egész, mint egy különálló titokzatos ország. Fütyült, cserregett, bujkál a nád között a sokféle madár s néha menyét osont a zsombék tetején. Tele volt az ország élettel és hanggal. Ültem órák hosszat mozdulatlanul s néztem a tocsogó vizében bizalmatlanul matató hódákat, az ügyetlen vízicsirkét, ahogy egy-egy bogarat kergetett s gondoltam hozzájuk mindenfélét. Képzeletem országot épített a tóban, különös meseországot, melynek katonái a gémek és búvárok, polgárai hódák és vadrucák, tudósa bölömbika, muzsikusa poszáta és rigó, rablója vijjogó héjamadár. Uralkodója pedig egy titokzatos szép tündérleány, akit még emberi szem soha nem látott, aki ott lakik valahol bent a nádas megközelíthetetlen mélyén, kagylóból épült palotában és ruhája vízililiomok szirmából van s hosszú aranyhaja bokáig ér s amikor fürdik, ezüsthalak úszkálnak körülötte. Láttam magam előtt kagylóból épült palotáját, láttam az arcát, hosszú aranyhaját s a testét, amikor fürdik a tóban s mely olyan színű, mint a tavirózsa szirma."