Wass Albert: Hűség bilincsében I-II.

"Magyarnak lenni s hozzá még Transzilvánia földjén, nem kicsiny dolog. De szép s nagy hivatás, nehéz felelősség. Angol, német vagy francia akárki lehet, minden különösebb rátermettség nélkül. Ha hiányzik is nála valami abból az emberi tarsolyból, amit mindenkinek magával kell hoznia odaátról, hát a többi sok millió csak összeadja. De a magyar már magában véve is olyan, mint az árván pislogó gyertyaszál. Hátha még ez a kicsike láng arra van hivatva, hogy Transzilvánia bozótos éjszakájában terjesztgesse a fényt.
Csak azért mondom mindezt, hogy megérthessék, miért érezte magát Fizesi tanító úr is ilyen árva kicsi gyertyaszálnak azon a hűvös március eleji estén, amikor ott állt egymagában az iskola előtt, és belebámult a sűrűsödő ködbe, mely akkor készült a falura ráborulni éppen. Március eleje volt, a hó csak nemrégen takarodott le a hegyekről, s nyers téli szaga még ott kísértett a szélben. A falu nyakig merült a sárba s hallgatott. A köd s a füst hozzátapadt az alacsony házak falaihoz, az elhagyatottság sötét iszapja körülöntötte a kerteket, a házfedeleket, a templomot, a kastélyt odafent, s az útszéli jegenyék olyan kietlen mozdulatlanságban várták az aláboruló estét, mintha maga a szomorúság állította volna őrségbe őket.
Ott állt a tanító úr az iskola előtt, kopott, fekete kaputban, véznán, egy kicsit dideregve is, és nagy magányosságában azon gondolkozott, hogy mi hasznosat is végzett, amióta a sors odatette Mezőgöcsre, tanítónak.
Idestova fél esztendeje is elmúlt, hogy odakerült, emlékszik, szép meleg, nyár végi nap volt, az ég kék s tele bizakodással, akárcsak ő maga. Az iskola melletti telek csűrjében éppen tánc volt, víg zeneszóra ropták a legények, s ő nézte nagy, piros nekirugaszkodásukat, s valami hasonlót érzett a lelkében is akkor. Emlékszik, utána hosszasan üldögélt az iskola előtti padocskán, langyos, szép este volt, s a tervek boldogan csíráztak a gondolatain, mint a jóféle búzavetés."