Wass Albert: Jönnek! - Adjátok vissza a hegyeimet!

"Akkor csütörtök volt. Számoltuk a napokat: péntek, szombat, vasárnap, hétfő... ekkor már Désen lesznek! S kedd... soha sem hittem volna, hogy így lehessen szeretni egy napot, egy szürke hétköznapot, vagy csak egy szót is: kedd. . . ostoba nap máskor: most szent nappá változott. S arra gondoltunk, hogy ezentúl nem vasárnap kellene legyen a hétvégi ünnep, hanem kedd. Mert hosszú, keserves hosszú hetünk volt, csak most vettük észre igazán. Keserves hosszú munkahetünk, huszonkét éves, csúf, rongyos hétköznapokból álló, s kedd lett a vasárnap rajta!
Hír jött, hogy Désen már adnak át mindent. Nagy költözködés van. S rendelet van, hogy az elkobzott holmit vissza kell adják, akinek van olyan, menjen utána.
Nekünk puskáink voltak akkor Désen. Vadászpuskák, szép kedves vadászpuskák, emlékkel megrakottak, öregek, hűségesek. Már tavasszal elvették őket tőlünk. Utánuk kell menni - mondta a főszolgabíró -, most vissza kell adják.
Nem szívesen indultam el Désre. Mikor utoljára ott jártam, sok kellemetlen emlékkel rakódtam meg. Egyáltalán, a megyeszékhelyünkhöz húsz év alatt sok kellemetlen emlékem fűződött. Utoljára útlevél és fegyverengedély dolgában jártam ott.
A könyvnapra készültem, Budapestre. Napokon keresztül gyűjtögettem az írásokat, húsz darab kellett ahhoz, hogy kisüljön belőle egy útlevél. Tizennyolc darab már a zsebemben volt, s még kettő hiányzott. Egyik a katonaság. Másik a sziguranca. A katonaságon kezdtem.
Egész délelőttön keresztül ácsorogtam a hadkiegészítő irodák ajtói előtt. Hogy nagyon unalmas ne legyen, egyszer az egyik ajtó előtt kellett, hogy várjak s egyszer a másik előtt. Sajnos csak két ajtó volt, amelyik mögött a sorsomat intézni lehetett, mert különben változatosabb lett volna valamivel az ácsorgásom.
Az ácsorgás a legostobább dolog a világon. Az ember áll, nekitámasztja hátát a falnak, s úgy néz szerte a világba, mintha akkor született volna. Félórán keresztül elnéz egy udvaron játszó kutyát, mintha soha még kutyát addig a napig nem látott volna, vagy egy legyet, amelyik a falon mászik, vagy az őrtálló katona szögletes bakancsait, vagy a kaszárnya tetején egy varjút... tulajdonképpen egészen mindegy, hogy mit néz az ember, az egész éppen csak a nézőszervek foglalkoztatására szolgál, hogy ne unják magukat nagyon. Az agy ezalatt makacsul egyeden pont körül tornázik, mint a pók, amikor hálóját szövi, alulról, felülről, oldalról és minden lehető szögből azt az egyetlen gondolatpontot kerülgeti, hogy mi lesz vájjon a kérvény sorsa, megkapja-e az ember, amit akar, vagy nem."