Wass Albert: Magyar örökségünk

"Ez év (1992) november elején meghívást kaptam az Amerikai Magyar Szövetség közgyűlésére Orlandóba, azzal a megtisztelő kívánságul, hogy „néhány szóval" nyissam majd meg a gyűlést. A meghívóm örömmel elfogadtam. A kitűzött időpont november 21-e volt. Egy héttel azelőtt én „mutattam be" a mindenki által jól ismert Tollas Tibort az Orlandói Magyar Klub gyűlésén, és bár már a nyolcvanötöt taposom, semmi jel nem utalt arra, hogy egy hétre rá rám szakad a nyomorúság. De ember tervez, Isten végez. Két nappal a kitűzött időpont előtt úgy leütött lábamról egy hirtelen influenza, hogy családom nagy ijedelemmel kórházba vitt. Tervezett megnyitó beszédem tehát elmaradt. Márpedig, akinek az én koromban még elmondatlan mondanivalója van, az igyekszik elmondani azt, mielőtt bezárul előtte a kapu. Arra kérem tehát mindazokat a kedves szerkesztő urakat, kik közül néhányan bizony a magyar Haza „fölszabadulása" óta valamilyen oknál fogva már nem is közlik beküldött kézirataimat: ez alkalommal feledkezzenek meg az elzárkózás okáról, és tegyenek kivételt. Ennek a vén harcosnak még van valami mondanivalója, aminek elmondására a testi gyöngeség már nem adott elég időt. Nos, itt van a belém rekedt szöveg: Ahhoz, hogy a jövendőhöz szóljak, a múlttal kell kezdenem. Alig értem ide ki Amerikába, jó negyven esztendeje annak, amikor csak bekopogtatott New York-i hotelszobámba egy úriember, aki valamikor régen a kolozsvári Ellenzék nevezetű napilap firkásza volt, Havas Emil nevezetű, akiből időközben amerikai újságíró lett, a New York Times munkatársa, a Reader's Digest társszerkesztője, ki szűk szobámba lépve előbb keskenyre húzott szemekkel végignézett, majd megcsóválta a fejét. "