Wass Albert: Mire a fák megnőnek

"A halál. Régen sohasem gondolt erre. Vagy, ha ritkán, mégis átsuhant a tudatán valami homályos sejtése a végnek, az olyan volt, mint amikor a gyermek ezt a szót hallja: jövő esztendőben. Hát igen, lesz olyan, azt mondják. Valahol a végtelen időerdő végén. De olyan messze van az, hogy még csak nem is biztos.
Mikor Ilonka férjhez ment, ott a lakodalmas asztalnál megint elfogta a szomorúság. Pedig emberi ésszel mérve nem volt oka reá. Szép, komoly, szívnek tetsző lakodalmas nép ülte körül a hosszú asztalt, csupa jó barát, csupa régi bajtárs... és mégis. Ott ült szemközt vele Detre Balázs, a vőlegény apja, régi honvéd időkből kenyeres pajtás. Hosszú fityegő bajusza szinte még a régi, várná az ember, hogy lóra kapjon s cifrát káromkodva kirántsa a kardját, mint akkor, Piskinél...
De a bajusz már fehér, s fehérek a bozontos szemöldökök is, és alattuk a kék szemek fáradtan néznek szembe vele, s mikor bal kezét a pohárhoz emeli, hogy régi idők emlékezetében ráköszöntsön - mert jobb karja odamaradt -, reszket a keze és ráncos rajta a bőr.
S a kis Pepa, ott túl, az anyatárs... istenem, milyen hamis, víg leány volt. Hányszor vitt cigányt az ablaka alá... még akkor, mielőtt Minkával összekerült volna... talán szerelmes is volt belé egy kicsit. Ma már Pepitántnak hívják, s komolyan ül gyöngyös főkötőjével, s a szeme olykor könnyes szegénykének, mert Istenem, mégiscsak a fia esküvője ez.
Ilonka Kolozsváron ösmerkedett össze Detre Péterrel. Mint gyermekek, már látták egymást olyankor, de a fiú öt évvel volt idősebb, s így a megismerkedés csak későbben történt. Együtt farsangoltak egy telet. A fiú sokat táncolt vele, éjjel zenét hozatott a monostori ház ablakához, s virágokat küldött. Nyáron Varjasra is kijöttek, apjával, anyjával. Ősszel is, vadászni. Télen is. Aztán megint farsangoltak egyet. És megint éjjeli zene, megint virág. Aztán tavasszal megkérte a kezét."