Wass Albert: Nagypénteki sirató I-II.

ŐSZ LESZ

Tudom: egyszer majd messzeszáll a szellő, s a lomb homályban többé nem nevet. Ősz lesz. És ősszel hullanak a levelek.
Eljárok majd a temetőkbe, és álmodó leszek, és kedvtelen. Bánat kísérget: lomha, őszi bánat, és felhő lesz, és Csend a lelkemen.
Megnézem majd a régi fákat, és elbúcsúzom utoljára. Megkérdezem: melyikük fáradt? Megkérdem: vágynak még a nyárra?
Szívem az őszt még megcsodálja, de a halált már vele-érzi; mert minden nyár csak tarka álom, s az álmok sorsa: elenyészni.
És látom majd: nincs több virág. S a holt mezőkről én is elmegyek. Ősz lesz: nagy Ősz. És ősszel hullanak a levelek. 

SAJÓ-PARTI DAL

Sajó partjáról elmentek a fecskék, a Sajó partja egyedül maradt. Csak ők maradtak itt: az őszi estek. Kik tűzvirágos titkait kilestek úgy űzték el a haldokló nyarat.
Nekünk csupán a hervadás maradt: sárga mezők, és sárga levelek merendő nóták és kisírt szemek, temetetlen vágyak, haldokló remények, álmok, koldusok, szegények,  és csend, és fájdalom.

Vonulnak már az árva darvak, visszanéznek, úgy haladnak. Kérdő szemükben néma sírás, nem száll utánuk visszahívás, nem éled fény a holt rögön?

De a szívekben nincs öröm, sírás csupán, bús, őszi sírás.