Wass Albert: Rézkígyó - Te és a világ

"Különös, egészen különös nyáreste volt. Mintha a világ visszafojtotta volna a lélegzetét. A hegyek szívdobogva hallgatóztak, az őserdő figyelt. Egy ág se rezdült, pillangó se röppent, a bozót homályában tikkadtan lihegett a várakozás, valami fülledt, feszült, borzalmas várakozás. Az egész világ tudta, hogy valami történik ezen az estén. Tudta a nap, és nem mert alászáll-ni a sziklák mögé, csak állt mozdulatlanul és vörösen a rőtsárga ég peremén, és döbbenve figyelte a kelet felől hömpölygő kékesfekete fellegeket, melyekben rejtett viharok magja lapult. Tudták a fák, és lehunyt szemmel várták az elkerülhetetlent. Tudták a bozótok, és lihegtek az izgalomtól. Fojtó párákat izzadtak a völgykatlanok, a hegyek borzongva zsugorodtak össze, az állatok sompolyogva keresték a sziklák rejtett zugait, a madarak vackukba húzódtak: az egész világ érezte, tudta, hogy jön valami ezen az estén.
Csak az ember nem tudott semmit. Ott állt az Áldozati Szikla laposán, karjaival magához ölelte a gabonakévét, és várta, hogy alászálljon a nap. Mögötte barnán csúcsosodott a két máglyarakás, amit még napokkal azelőtt hordottak oda össze, ő meg az öccse, válogatott száraz fából, aminek kék a füstje, és könnyű, akár a pára. S a két máglyarakás között ott piroslott reves fatönkbe bújva a Tűz Lelke, akit reggel hoztak volt föl a barlangból, hogy áldozatot szenteljenek általa Neki, a Nagy Ismeretlennek, aki van is, meg nincsen is, aki titokzatos, és úgy hívják, hogy Isten."