Wass Albert: Tizenhárom almafa - Regény

"- Bajtársak! Az orosz itt áll előttünk, az ország határán. Mindennap várhatjuk a támadást. Ezek most nem partizánok, hanem rendezett és jól felszerelt csapatok. Nem azért mondom ezt, hogy megijedjünk, hanem, hogy mindenki elkészülhessen arra, ami következik.
Ennyit mondott, aztán tovább ment. S igaza lett. Mert másnap estefele megkezdődött a támadás.
A szemközti hegyen szólaltak meg először a puskák. Aztán géppuskák. Majd ba-u-u-umbum! Az aknavetők is. Nem telt bele tíz perc és olyan hangzavar támadt a visszhangzó sziklák között, hogy azt sem lehetett tudni már, merről jönnek a hangok.
Aztán zörgött a készülék a mérnök úr asztalán s a százados úr hangja szárazon és hidegen kiadta a parancsot, hogy meg kell nyitni a tüzet a völgynek erre és erre a szakaszára.
Zakatoltak a géppuskák. Néhány perc múlva megjött a válasz is túlról. Süvíteni kezdtek a golyók és csapódtak be mindenütt a sziklába. A völgy fölött megjelent két repülőgép és eget szakasztó dördülésekkel bombázni kezdték a völgyzárat.
A nap búcsúzóban volt éppen, sugarai békésen hullottak végig a hegyek hátán, bearanyozták a vörösödő bükköket. Mintha csak játék lett volna az egész, úgy tűnt Mózsinak. Fia ellenséget nem lehetett látni sehol, csak a zaj volt rettenetes nagy, de a kép, ami elébük tárult, a színes erdők, a völgy, a csillogva kanyargó patak odalent békés volt és szelíd. Az emberek tréfáltak is.
Aztán egyszer az egyik feljajgatott és leült az árok fenekére. Kezét a vállához szorította és ujjai között szivárgott a vér. Az arcok elkomorultak. Újabb parancsok jöttek a dróton, az emberek szó nélkül forgatták a fegyverek csövét, amerre kellett. A mérnök úr sápadtan őrizte a telefont.
Abban a percben, ahogy a nap lement, egyszerre mintha elvágták volna, odaát megszűnt a zaj."