Wass Albert: Voltam

"Ma is azt vallom, hogy Bébe szándékosan választotta azt az utat a hegyeken át. Csak azért, hogy megtréfáljon. Életemben még olyan kanyargós utakat nem láttam, mint azon a napon, amerikai autóvezetésem első napján. Szerpentinek a végtelenségig olyan kanyarokkal, hogy néha azt hittem, elütöm saját trailerünket. Hogy úgy mondjam: előbb félre kel.ett húzzam a hátsó részünket, hogy az elejünk elférjen. S micsoda keskeny utak! Ó egek! Egyik oldalon meredek sziklafal fölfele, másik oldalon meredek sziklafal lefele, s alattunk a mélység, melybe ha bedobtam volna egy követ, elszívhattam volna egy szivart, amíg koppanni hallom alul.
Ha legalább egymagám lehettem volna az úton! Azonban olyan forgalom volt s akkora sebességgel rohantak szembe a kocsik, hogy csak úgy szédültem tőlük. Néha, mikor egy-egy óriás teherautó jött szembe, el sem tudtam képzelni, hogy elférünk egymás mellett. Behunytam a szememet, hogy ne lássam, amikor összeütközünk.
De mindez még semmi. Bébe időnként megállt, bevárt és aztán hidegen és minden együttérzés nélkül megkérdezte: „Gyorsabban nem megy? Itt vénülünk meg a hegyekben ezzel a csigalassúsággal." Negyven kilométeres átlagsebesség azokban a szörnyűséges kanyarokban neki csigalassúság volt.
Estére a hegyek véget értek ugyan, de én akkor már sem élő, sem holt nem voltam. Vid fiam szerint szerencse, hogy Dad nem értett magyarul, mert egész út alatt káromkodtam a magam nyelvén, mint a záporeső. Érj nem is tudtam róla. Csak annyit tudtam, hogy forgattam a kormányt, görcsösen forgattam erre-arra, s szinte csudának tűnt, hogy ki nem csavartam a helyiből.
Már sötét volt, amikor Bébe végre megállt egy motel előtt. De most már jó messze az irodától. „Menj be - mondta, amikor előre tántorogtam a kocsijához - és foglalj szobákat. Mi addig itt maradunk." Lefoglaltam a szobákat, megnéztem, ki is fizettem. Amikor a tulajdonos visszabújt az irodájába, csak akkor szálltak ki a többiek a kocsikból. Elszörnyülködtem, amikor a tömeget kiömölni láttam."