Wentzely Dénes: Üzen az erdő, dedikált!

Erdész vagyok! Mégpedig az erdészeknek abból a fajtájából, akik vadászok is voltak. Ezért is, még a mai napig sem tudom elkülöníteni az erdőt a Vadtól, az erdészt a vadásztól. A vad mindig ugyanolyan tartozéka volt az erdőnek, mint a fa, az aljnövény, a forrás, a vadvirág meg a gomba és a felettük köröző héja is az! Hát ezekből kiindulva különös az elméletem! Gyerekfejjel kóstoltam bele a vadászat testet-lelket gyönyörködtető világába. Drága jó apám gyakran vitt magával, és ha elfáradtam, belekötözött hónaljig a hátizsákjába és úgy mentünk tarlókon, őszi szántásokon át. Így már akkor „embermagasságból” láttam meg az erdőket-mezőket és szagoltam a puskapor kesernyés illatát. Aztán a flóbert, majd meg a 20-as puska lettek a barátaim. Meg a kutyák. Egy csodálatos vizsla – éppen csak beszélni nem tudott! – meg egy minden hájjal megkent tacsi. Felejthetetlen évek voltak ezek, amelyeket megzavart a vonuló seregek fegyverzöreje. Döbbeneten figyeltük őket és hallgattuk szívszorongva az egyre közeledő ágyúszót. Aztán elült a harc és azt hittük béke lesz megbékélés az emberi szívekben. De nem lett nyugalom, legalábbis nekem nem! Apám-anyám egyetemet végzett emberek voltak, én magam nem végeztem felsőbb iskolát, sőt örülhettem, hogy 48-ban engedtek leérettségizni. Érettségi után a Dél-zalai Erdőgazdasághoz szegődtem el napszámosnak, abban a reményben, hogy fizikai munkásként sikerült bejutnom az esztergomi szakiskolába. Hát ez bizony nem jött be! Helyette három évre katonai munkaszolgálatra vezényeltek és többezred magammal, félelemtől eltorzult pofával bontottam a szenet Tatabánya vizes, omladozó vágataiban, Monte Komló poklában. Barakkok és félig kész kaszárnyák zord és primitív szállásain dőltem le éjszakánként és féltem a holnapoktól. Jó messzire és a poklok mélyére kerültem el az erdők világától! De soha nem vágyódtam el ettől az országtól pedig ez a táj nem kényeztetett el.