William Golding: A Legyek Ura

"Az első ritmus, amihez hozzászoktak, a lassú lengés volt pirkadattól gyors szürkületig. Elfogadták a reggel örömeit, a fényes napot, az áradó tengert és az édes levegőt, olyan időnek tekintették, amikor jó játszani, és az élet annyira teljes, hogy a remény fölösleges is, ezért felejthető. Dél felé, amikor már majdnem, függőlegesen zuhogott a fény, a reggel harsány színei gyöngyszürkébe és opálba simultak, és a hőség-mintha a küszöbönálló naptelte fokozná erejét-ütéssé vált, amely elől elhajoltak, beszaladtak az árnyékba, és ott heverésztek, sőt aludtak is. Furcsa dolgok történtek délben. A szikrázó tenger megemelkedett, egészen lehetetlen síkokká csúszott szét; a korallzátony és a magasabb részein kapaszkodó csökött kis pálmák fellibegtek az égbe, megremegtek, darabokra szakadtak, és gurultak, mint drótszálon az esőcseppek, vagy megsokszorozódtak, akárha tükrök fura egymásutánjában. Néha szárazföld bukkant elő ott, ahol nem volt szárazföld, majd buborékként pukkadt szét, miközben a gyerekek nézték. Malacka tanultan "délibáboknak" nevezte ezeket, és mivel egyetlen fiú sem tudott volna eljutni még a zátonyig sem abban a víztömegben, ahol a harapós cápák leselkedtek, megszokták ezeket a rejtelmeket, és ügyet se vetettek rájuk, akárcsak a mesés, lüktető csillagokra. Délben a káprázatok eggyé olvadtak az éggel, ahonnan haragos szemként meredt le a nap. Aztán a délután vége felé visszahúzódtak a délibábok, és a nap hanyatlása nyomán sima, kék, szinte nyírott lett a látóhatár. Ez is a viszonylagos hűvösség ideje volt, csakhogy ez a sötétség eljövetelével fenyegetett."