William Wharton: Apa

"A lakókocsihoz érve beemeljük az ágyba. A szeme a kocsi mennyezetére szegeződik; betakarom. John papírtasakot nyújt át Apa pizsamájával. Mario beül a volán mögé, és elindulunk. Megkértem Joant, hívja fel a kórházat, és közölje velük, hogy úton vagyunk. Egész úton Apa mellett maradok. Ügyet sem vet rám. Teljesen elborult az elméje.
Ahogy közeledünk a kórházhoz, úgy kezd múlni a Valium hatása. Először csak az ajka remeg, majd a karjával csépelve próbál kiszabadulni az ágyból.
Mire a San Diego gyorsforgalmi úthoz érünk, már rajta fekszem, és szorosan átölelve tartom, nehogy felkeljen.
Mario néha hátrapillant, az arca ismét szederjes a félelemtől és a sokktól. Erős szakálla van, az a fajta pasi, akinek az egynapos borostája fél nap alatt kinő. Jelen pillanatban úgy néz ki, mint egy bérgyilkos. Igazán nem szívesen magyarázkodnék, mit is csinálunk, ha történetesen megállítanának a zsaruk.
A sürgősségi bejáratához hajtunk. Amikor az ápolók benéznek, és meglátják, ahogy Apával viaskodom, szíjas hordágyért rohannak. Négyen, együttes erővel feltornásszuk a hordágyra, és lekötözzük.
Delibro is jelen van, csak néz, nem hisz a szemének. Chad is ott van. Már elmúlt este tíz; átkozottul rendes tőle, hogy bejött, bár az is lehet, hogy épp ügyeletes. Vagy esetleg Joan hívta fel a közvetlen számon; tudom, hogy megvan neki.
Apát begurítják az egyik kórterembe. Chad nyomban hozzálát az összes vizsgálat elvégzéséhez; vért vesz, vizeletet, nyálat, mindent, ami kell. Infúziót kapcsolnak rá. Apa megnyugodott kissé; legalábbis most nem tusakodik. Delibro félrevon. - Szent isten! Mi történt? Olyan remekül nézett ki, amikor utoljára láttam. Mi történhetett vele?
Igyekszem felvilágosítani az elmúlt hét eseményeiről: Anya Joanéknál, az „emberrablás", aztán Apa Joanéknál, a hajnali kétórai telefon meg a többi. Figyelmesen hallgat. Egyes részletekről tud, másokról nem. Mintha csak egy szappanopera legújabb epizódját mesélném el valakinek, aki lemaradt róla; nagyjából ennyire tűnik valóságosnak számomra."