Yitta Halberstam és Judith Leventhal: Hétköznapi csodák

" Semmi. A gyerekek visítása tetőfokára hágott. Nyo-morúságornban az ajkamba haraptam és csendes kétségbeeséssel mormoltam magamban: „Ó Istenem, bárcsak volna tíz dollárom! Mit nem adnék ebben a percben tíz dollárért!"
Legnagyobb megrökönyödésemre és riadalmamra abban a szempillantásban egydolláros bankjegyek kezdtek potyogni a magasból — úgy látszott, mintha egyenesen az égből jönnének -, elvitorláztak mellettem és lehullottak a lábam elé a földre. Döbbenten néztem fel a kétemeletes üzletház homlokzatára; biztos voltam benne, hogy valaki kiejtette a kezéből a bankókat, amint kihajolt az ablakon. De egyetlen aggódó tekintetű arcot sem láttam megjelenni, és senki sem rohant ki az épületből, hogy kapkodva összeszedje a pénzt.
Hüledezve hajoltam le, és nekiláttam, hogy összeszedjem az egydollárosokat: összesen tíz dollárt tettek ki; pontosan annyit, amennyire egy felnőttnek és két gyereknek szüksége volt ahhoz, hogy jegyet vehessen a moziban.
Álldogáltam még vagy negyedórát, hátha előkerül valaki, és követeli a pénzét. Ám amikor továbbra sem jelentkezett senki, lelkiismeretem végre megnyugodott: én mindent megtettem azért, hogy visszaszolgáltassam a pénzt jogos tulajdonosának. Kézen fogtam a gyerekeket, és elindultunk a mozi felé. Magamban pedig köszönetet mondtam ismeretlen és titokzatos jótevőmnek. Megvettem a jegyeket, és bementünk a moziba. Éppen akkor kezdődött az előadás."